2017. január 6., péntek

Könyvszerkesztések (2016)

Az Együtt és a kvit.hu mellett rendszeresen szerkesztek könyveket is. Ha jól számolom, legalább öt éve dolgozom az ungvári székhelyű Intermix Kiadónál. A tavalyi évben két kötet szerkesztését vállaltam el itt. Az egyik

Finta Éva: Hazamegyek (A kárpátaljai Sáfáry László)

című monográfiája volt (már elérhető a MEK archívumában). A szerzővel készítettem egy nagyobb lélegzetű interjút is a monográfia megjelenése kapcsán (ide kattintva olvasható el), amelyben igyekeztünk körbejárni a kulturális emlékezetből kissé talán kikopott, tragikus sorsú költő életművének mai értelmezési lehetőségeit.

A másik

Zubánics László: Vitézi végek dicsérete (A nemesség szerepe a XVI–XVIII. századi Északkelet-Magyarország társadalmi fejlődésében),



amely tulajdonképpen a szerző nemrég megvédett ukrán nyelvű doktori disszertációjának könyvvé átdolgozott, magyar nyelvű változata (a MEK-en ez is elérhető). Terveim szerint erről szintén készül majd beszélgetés az Együttbe.

2016 nyarától dolgozom a budapesti Napkút Kiadóban. Itt négy kötet szerkesztését bízták rám a tavalyi év folyamán.


Szajbély Anna: Nem kérek tőletek készített koporsót...
A fiatal írónőnek ez az első kötete. A kiadó honlapján a következő részlettel ajánlják:
"A város kihalt volt. Elek végigsírta a Boráros tértől az Üllői útig terjedő részt. Mindenütt lebombázott házak, halottak az utcán szerteszét. Romok. Romok. Szürkeség. A Duna-parton 68 kupac volt. Emberkupac. Mint a palacsinták egymáson. Kicsi piramisok. Alul 6, aztán 5, aztán 4… és így tovább. 68 kupac, Elek számolta. Körbevették a kupacokat az emberek, nézegették az arcokat. Egy fiú kihúzott az egyik kupacból egy fiatal lányt, és csak ült vele a földön, rázogatta, simogatta. Keservesen sírt. Elek is sírt. Elek felmérte, mit jelentett Budapest második felszabadítása." Szajbély Anna

Hidasi Judit: 50 japán egyperces




A kiadó az előszóból vett részlettel ajánlja:

"A groteszk mint kisepikai műfaj az, amely a leginkább képes visszaadni azokat az érzéseket és hangulatokat, amiket a tapasztalatlan vagy gyanútlan idegen megél Japánban. A nemes és fennkölt elemek bizarr módon ötvöződnek a mulatságos, nevetséges vagy akár váratlan fordulatokkal, így hatásuk egyszerre komikus és megütközést kiváltó.

A kötet egy rövid válogatást nyújt azokból az „egypercesek”-ből, amelyeken keresztül a groteszkben megnyilvánuló humor révén próbálom közelebb hozni a japán mindennapok, a japán életforma, a japán gondolkodás, a japán kommunikáció és a japán emberi kapcsolatok értelmezését, végső soron megértését." Hidasi Judit
 Szentirmai Mária: Veszteség


Az igazán izgalmas írásokat tartalmazó novellagyűjteményről a következő részlet beszél:


„Pára ereszkedett az útra s az erdőre, és ettől sejtelmes várakozásba merevedtek a fák. Leveleik nedvességtől átázva, elgyengülve hallgatóztak, s minden erejükkel a halvány fény felé nyújtóztak, hogy minél előbb megszáradhassanak. Lubickoltak a délelőtti csendben önmagukba zártan, de már érezték valami ismeretlen, egyelőre zajtalan közeledését, és valóban, a keskeny úton már láthatóvá vált egy meghatározhatatlan, lassú imbolygás.” Szentirmai Mária

 Végül - bár nincs külön kiemelve a nevem - bábáskodtam

Stanczik-Starecz Ervin Varázsvágta, Levelek az Újvilágból


című "tudományos regényének" könyvvé válása körül. A közös munka során egy számomra eleddig teljesen ismeretlen világba nyerhettem bepillantást, amelyről egyébként így ír a szerző:

"Dél-Amerika fájdalmas, töredezett történelméből és jelenéből emelek ki három nagy fontosságú területet: az antik Perut, Araukániát és a Tűzföldet. Araukánia és a Tűzföld históriája, kultúrája alig-alig ismert a magyar olvasóközönség előtt. Az inkák hazájáról már nagyon sokan írtak, de az ősi Peru mind a mai napig rejteget megfejtetlen titkokat tudósoknak és laikusoknak egyaránt. Főként ezekről írok. A kettős amerikai kontinens déli felének lakói féltve őrzik ősi hagyományaikat. Gondolkodásmódjuk meglepetéssel hat ma is az európai emberre. Még a konkvisztádorok leszármazottainak sem sikerült az őslakók világfelfogását és a létezésről vallott elképzeléseit pontosan feltárni és tisztázni." Stanczik-Starecz Ervin

2016. november 13., vasárnap

Előadás a gulág-konferencián

2016. november 18-án, pénteken én is felszólalok Makkosjánosiban, A Kárpát-medencéből elhurcolt magyar és német foglyok nyomában elnevezésű konferencián. Előadásomban ezúttal Mandrik Erzsébet A pokol bugyraiban és Mészáros Sándorné Elrabolt éveim a GULAGON című emlékiratai alapján elemzem a sajátos női nézőpontból közvetített tapasztalatokat. Az esemény Facebook-oldala ide kattintva érhető el.

Kapcsolódó bejegyzéseim:

Emlékírás és regényszerűség. Mandrik Erzsébet szövegeinek olvasásmódja
A malenykij robot és hatásának megjelenítése Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című kisregényében

Továbbá ide tartozik még vázlatos áttekintésem is:

A malenykij robot jelenléte a kárpátaljai magyar irodalomban, Együtt, 2016/3.

2016. november 9., szerda

Beszélgetés Balázs Imre Józseffel

A SzIF Online-on már olvasható beszélgetésem Balázs Imre Józseffel, melyben kitérünk az erdélyiségre, a regionalitásra, a nyugati kánonra (és sok egyébre is). A szöveg IDE kattintva érhető el.

2016. szeptember 20., kedd

Finta Éva könyve

Már a MEK archívumában is elérhetővé vált Finta Éva Sáfáry Lászlóról írt monográfiája, melynek címe: Hazamegyek. Fontos lépés ez a könyv a kárpátaljai magyar kultúra múltjának feltárása, valamint az önismeret elmélyítése felé. A szerkesztés során sokat tanultam belőle.

Nemsokára napvilágot lát egy hosszabb beszélgetésem a szerzővel a könyvről, Sáfáry költészetéről, az életmű hozzáférésének nehézségeiről és sok egyébről. De addig is ott a könyv. Lehet olvasni.

2016. szeptember 19., hétfő

konferencia - A kortárs irodalomértelmezés perspektívái

2016. szeptember 21-én előadást tartok A kortárs irodalomértelmezés perspektívái elnevezésű konferencián Budapesten, a Pesti Vigadóban (a magyarnaplo.hu-n már olvasható Mórocz Gábor ajánlása).

Témám a regény és a kárpátaljai magyar irodalom viszonya a rendszerváltás utáni időszakban. Kedvcsinálónak egy rövid részlet előadásom bevezetőjéből:

Sokan  tették  már  fel  a  kérdést:  van-e  egyáltalán  kárpátaljai magyar  irodalom?  Egyre  inkább  beigazolódik  azonban,  hogy  az ilyen  típusú  kérdésfelvetés  önmagában  terméketlen,  hiszen megnyugtató  választ  aligha  találhatunk  e  lételméleti  problémára. Úgy  tűnik,  a  vita  jobbára  az  „egységes”  versus  „darabokra  szaggatott” magyar irodalom metaforikus létképzeteinek igazolása körül éled  újjá,  hol  az  egyik,  hol  a  másik  álláspont  képviselőinek kezdeményezésével. De talán több eredménnyel járhat, ha ezúttal a kérdés mögé kerülve fogalmazódik meg a dilemma: fenntartható-e olyan,  bizonyos  kanonizált  irodalmi  műalkotásokat  és  olvasatokat magába  foglaló  irodalomtörténeti  elbeszélés,  amely  a  XXI.  században  létrehozza,  és  ezzel  egyben  újraírja  a  kárpátaljai  magyar irodalom fogalmát?

2016. szeptember 18., vasárnap

netnapló - Megérkezni valahová

Idegesen indulok az Európa–Magyar Ház elé, le az utcára. Lassan fél három, és még mindig nem ért ide Nyíregyházáról Vincze Feri. Ahogy a türelem fogy, a gondolatok elkezdenek egymásra torlódni. Átlépte-e már a határt? Megtalálja-e az épületet, ahol beszélgetni fogunk? Mihez kezdek, ha valami miatt mégsem ér ide? Végigfut agyamon a rendezvény terve az ötlettől a megvalósulásig. A kárpátaljai magyar kultúra rendkívüli zártsága, a FISZ-hez címzett kérés, a közös munka ígérete, az első nehézségek. Hogy az egyik meghívott érvényes útlevél híján mégsem tud jönni. Hogy az utazás még így is bizonytalan. Hogy Feri épp az előbb telefonált, mert nem talált feketéző taxist, aki áthozná őt a határon a szokásos kétezerért. Hogy tanácstalanul indultam el Beregszász főtere felé a piacról, hiszen mennem kellett valahová, mert kétségbe estem: ezt a problémát már nem fogom tudni megoldani. Az egyre gyorsuló lépések közben, amiket a kapu irányába teszek, úgy érzem, a belső idő szétfeszíti a külső merevnek tűnő kereteit, és ami az órát figyelve mindössze két percnek tűnne máskor, az most két óra, két nap, vagy akár maga az örökkévalóság is lehet. De amikor az utcára érek, már látom, hogy Feri mosolyogva tart felém. Úgy tűnik, végre megérkezett.

A beszélgetés zökkenőmentesen indul. Feri rutinos előadó, pontosan tudja, hogyan kell megszólalni ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Az önazonosságtól hamar eljutunk a pályakezdés kérdésein át a regionalitásig. Nézem az arcokat, a szemeket, miközben ezeket a témákat feszegetjük. Van, aki szinte áhítattal figyel, jegyzetel. Olyan is akad, aki elgondolkodik. Mert jó odafigyelni mindarra, amit mond. Megérteni, továbbgondolni, beépíteni. Hogy ne csak sértődés legyen mindig, a látszólagos tehetetlenség miatt kiújuló harag, hanem közös gondolkodás, mert Kárpátaljának is nyitnia kell az eltérő gondolkodásmódok felé, ha azt akarja, hogy (fel)figyeljenek rá. Hogy a szerzőnek a szöveghez, a szerkesztőhöz és a kritikushoz való viszonyát másképp is el lehet képzelni, mint ahogyan azt nálunk szokás. Tudom persze, ez a beszélgetés nem lesz elég a változáshoz. De ha segít kilépni a megszokottból, hacsak rövid időre is, már nem történt meg hiába.

A két szépirodalmi kötet után térünk át arra a gondolatra, ami engem egy ideje talán a legjobban foglalkoztat. Feri szerint az a biztos, ha az ember folyamatos mozgásban van. Miközben példákkal tárja fel, magyarázza el, mit is takar ez a kijelentés, egy SMS-t kapok. Feri szövege mindössze ennyi: „Most vagyunk a határon, nincs nagy sor.” Felolvasom. Nevetek, ő is nevet, majd sorra mindenki, utánunk. Néhány másodpercre mintha egy nagy, katartikus kacagássá változna át a kerekasztal. Ritka pillanatok egyike ez, amikor nemcsak bizalmatlan, egymástól is távoli embereket, de közösséget érzek magam körül.

Aztán egy sátor alatt folytatjuk az eszmecserét Beregszász központjában. Sört rendelünk, pizzát és vodkát. Meg kvaszt, ami szerintem veszélyes ital. Megint előkerül egy útlevélügy, és már nagyon bosszant a téma. Persze tudom, hogy a rendszerrel van a baj, ezzel a mesterségesen túlbonyolított, kiismerhetetlen bürokráciával, meg az ellenőrzések álságosságával.

Mikor kiderül, hogy a meccset mégsem vetítik azon a helyen, átvándorlunk egy másikra, ahol két egymással szemben elhelyezett tévén nézzük, mi fog történni a pályán. A sör nagyon rossz, a meccs nem az. Örülünk a döntetlennek, de megyünk is tovább, már csak öten, a Helikon Hotel elé, Makkosjánosiba. Ahogy kiszállunk a taxiból, emlékek törnek elő öt évvel ezelőttről. Megismerkedés, hajnalokba nyúló beszélgetés, közös élmények. Jó felidézni ezeket, még akkor is, ha mindenkin meglátszanak most a fáradtság jelei.

Még kint töltünk néhány órát, anekdotázunk, majd miután elbúcsúzunk a többiektől, fent, a szobában és az erkélyen beszélgetünk, immár csak ketten, nagyívű tervekről, amelyekről tudom, hogy egy részük soha nem valósul meg. Aztán, amikor látom, hogy megszakad egy mondat a fáradtságtól, mert a szavak már nem akarnak gondolatokká összeállni, leoltom az éjjelilámpát. Korahajnalban még mozgásra riadok, de reggelig tudok aludni.

Ébredés után Feri feszülten jár-kel a szobában, a taxist akarja hívni, aki tegnap két telefonszámot is megadott neki, de sokadik próbálkozásra sem érhető el. Egy félig bibliai idézettel ütöm el a dolgot, mondván: nem lehet mindig rugódozni a sors ellen, ha a Munkács–Csap vonalon kell eljutnod Záhonyon át Budapestig, akkor nincs mit tenni. Persze az irónia mögött az áll, hogy nem merem elengedni vasárnap a beregsurányi átkelőre, mert ki tudja, meddig kell majd várnia a fuvarra, amely elvinné őt Nyíregyházára. A vonat biztosabb, mégha fél Kárpátalját is kell átszelni érte a tikkasztó hőségben.

A kisbuszban, amely felvesz minket, alig van levegő. Elcsodálkozunk, hogy még mindig fér bele ember, pedig az előbb úgy tűnt, mintha már tele lett volna. Mutatom Ferinek a megbuherált hátsó ülés támláját: egy lenyitható vasdarab van felszerelve rá. Nemsokára ezen is megtalálja a helyét az egyik utas. Így utazunk, mondhatni pompásan, közel húsz percig Munkácsra, ahol másfél órát kell várnunk a következő buszra. Miután ez is elindul végre az állomásról, a város központjában még vesztegel legalább tizenöt percet. Senki sem tudja, hogy kire várunk, lehet, hogy a közelben rejtőzködő Eronim Moxra vagy Szvitelszkire, a híres könyvészre, mindenesetre nem érkezik meg, mert további felszállók nélkül folytatjuk egy ideig utunkat.

Csapra érve még tudunk beszélgetni kicsit, egyeztetni néhány fontos kérdést, de már meg is kell venni a jegyet és a feltűnően sós ízű ásványvizet, mert nemsokára nyílik az ajtó, amely a vámon át az innen induló vonathoz vezet. Megállok, kezet rázunk, én már nem megyek tovább. Mikor még utoljára, búcsúzóul a vámház lassan bezáruló ajtajára nézek, szeretném azt hinni, hogy Feri nem csak itt volt, hanem meg is érkezett valahová. Hogy ez a látogatás egy olyan történetté válik, amit el kell majd mesélni egyszer. Miközben pontosan tudom, hogy aki állandó mozgásban lel biztosságra, az valójában nem érkezik meg. De mégiscsak marad valami, ami változást készíthet elő, mert tudom azt is, hogy az irodalom beleíródik az életbe, és mert mindig születnek olyan történetek, amelyek azáltal válnak valóra, hogy meg vannak írva.
 
Megjelent: kvit.hu
Vincze Ferenc netnaplója ide kattintva érhető el.