A legutóbbi Együttről a nagyitas.hu-n

A minap guglizás közben akadtam Pécsi Györgyi szemléjére:

Együtt 2010/1.

Valahogy nem sikerült megoldani az egyetlen, negyedévente meg­jelenő kárpátaljai magyar irodalmi folyóirat magyarországi forgalmazását. Kár. Bertha Zoltán roppant lelkiismeretes áttekintése – volt-e, van-e, látszódik-e a több évtizedes lefojtottság után újabb nemzedékek áttörése, miféle folyamatok zajlanak a kárpátaljai magyar irodalomban – meggyőz, hogy nagyobb figyelmet érdemelnének a régióban élő, a régióhoz kötődő alkotók. „A húsz évvel ezelőtti, 1989–90-es történelmi korszakváltás sok szempontból a leghatározottabb és leglátványosabb fordulatot a kárpátaljai magyar irodalomban hozta – a többi elszakított, határon túli területen lezajló fejleményekhez képest. A szellemi felszabadulás – valóban a »babiloni fogsághoz« hasonlítható körülmények közül történő sikeres kitörés… – itt mutatkozott meg a leg-erőteljesebben és leghatásosabban.” Stílus és generáció tekintetében is a sokszínűség jellemzi a lapot, együtt van mindenki, a nagy, József Attilá-s nemzedéktől (Vári Fábián László, Fodor Géza, Nagy Zoltán Mihály, Finta Éva) a középnemzedéken át (Penckófer János, Bagu László, Bartha Gusztáv) a legfiatalabbakig (Csordás László, Dobos Sándor). Meglepetés Vasi Szabó János (1965) A delfin és a katona című elbeszélése. Az én-elbeszélő a legutóbbi jugó háború zsoldoskatonája, utolsó bevetésének történetét meséli el – a horvátokkal harcol egy nemzetközi brigádban, pechjére egy rusnya, rühellni valóan kellemetlen szerb katonanőt osztanak mellé, akivel aztán mégiscsak egymáshoz sodródnak; a bevetés után együtt menekülnének Pulából, ám hajójukat a szerbek szétlövik. A nő testével fölfogja a katonát célzó golyót, a fiú azonban – innentől álomszerű jelenetek sora – kiúszik vele a tengerpartra, ahol kiderül, a nő delfinné változott, s boldogan élnek. Erőteljes, szűkszavú történetmesélés, az író nem kommentálja a háborút, nem moralizál – ám, arányosan és helyén valóan, a lírai, költői zárásban visszahozza a metafizikát, megerősíti „az ember szépbe szőtt hitét”. (Forrás: nagyitas.hu)

Teljesen igaza van a cikk szerzőjének. A szomorú igazsághoz hozzátartozik, hogy nemcsak Magyarországon, de Kárpátalján is alig lehet hozzájutni az Együtthöz. Talán a legegyszerűbb megoldás egy önálló honlap létrehozása lenne. Reméljük, mihamarabb megoldódik ez a probléma.

Holnap is élünk...

Kárpátaljai magyar irodalomról 1945 után beszélhetünk. A szovjet megszállás sújtotta vidéken nehezen indult be a magyar nyelvű szellemi élet. 1965-ig jobbára a szocialista realizmus sematikus ábrázolásmódja jellemezte a terület irodalmát. Ide sorolható alkotók: Balla László és az induló Kovács Vilmos.

Kovács Vilmos munkásságában az 1960-as években történt gyökeres változás. Felismerte ugyanis a szükségét egy bonyolultabb valóságábrázolásnak, a kisebbségi lét felvállalásának és a történelmi igazságtalanságok kérdésfeltevéseinek. Így született meg a Holnap is élünk (1965) c. regény. Olyan problémák kerültek benne felszínre, melyekről nemhogy beszélni, de még gondolkodni sem volt szabad abban az időben  (ez az egyik oka a regény korabeli kálváriájának). Megjelent többek között az identitás, az én-azonosság, az anyanyelv problematikája is az alkotásban. Idézzünk egy rövid részletet:

„– (…) Különben, magyarul is beszélhetünk. Magyar ajkú, ugye?

– Igen, sőt a nemzetiségem is magyar.

– Miért mondja, hogy sőt? (…)

– Miért mondom, hogy sőt? Tudja, Reiner elvtárs, manapság furcsán állunk az anyanyelv és a nemzetiség kérdésével. Van egy ismerősöm, a magyar lapnál dolgozik, fordító. Magyarnak vallja magát, otthon a feleségével magyarul beszélnek, csúnyán törik a különben nagyon szép orosz nyelvet, a gyerekeik azonban már nem akarnak magyarul beszélni. Soha egyetlen Petőfi-verset vagy Móricz-elbeszélést még nem olvastak el.

– Ez érdekes probléma, Somogyi elvtárs. (…) Na, csak folytassa. Hol hagytuk abba?

– Az anyanyelv és a nemzetiség problémájánál.

– Igen, igen. Ez érdekes helyi jelenség. Persze, nem általános. Egyes papák és mamák abban a tévhitben ringatják magukat, hogy csemetéik nagyobb karriert csinálnak, ha nem magyar iskolába adják őket, hanem oroszba…”[1]

A fentebbi részlet akár ma is íródhatott volna, amikor veszély fenyegeti Kárpátalján a magyar iskolákat, amikor a szülők ukrán tannyelvű intézményeket részesítenek előnyben a gyerekek oktatását tekintve. Kovács Vilmos regényét mégis elsősorban a történelmi kérdésekre és az akkori jelen problémáira adott válaszai teszik fontossá.

[1] Kovács Vilmos. Holnap is élünk. – Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1965. – 213-214. o.