2011. március 17., csütörtök

Mi undorítóbb az összhangnál? (Szvoren Edina: Pertu)


Szvoren Edinát olvasni kicsit olyan, mint amikor este, fáradtan sikerül ülőhelyet találnunk a metróban, majd helyet foglalva, fejünket lehajtva hagyjuk, hogy körbevegyen minket a camus-i közöny. Nagy lelkierő kell ahhoz, hogy ezekből az írásokból négy-ötnél többet elolvassunk egyszerre. Már az első lapokon túljutva érezzük: egy idegen világban vagyunk.

Bár a kötetben felfedezhetünk visszatérő motívumokat (az utazás, az álom, a származás, a nyál, a szőrzet stb.), a ciklusok (Balholmi lányok; ; Percek egy sün életéből) pedig segítenek valamennyire egységesen látni bizonyos dolgokat, úgy vélem, a legcélszerűbb külön, önálló, befejezett alkotásokként tekinteni az elbeszélésekre. A regényként való olvasatot maga a szerző is igyekszik elbizonytalanítani, hiszen olyan szövegek kerülnek egymás mellé (főleg a harmadik ciklusban), melyekben a sötét tónuson kívül nem igazán találhatunk érveket a folytatólagosság mellett.

Az értelmezői feszültséget nem egyszer az elbeszélő saját identitásának megkérdőjelezése, felszámolása és újrateremtése okozza. Már a kötetnyitó Jojka című elbeszélésben találkozhatunk a környezet és a szubjektum szembenállásával: „Voltak, akik a postáskisasszonyok kérlelhetetlenségéről beszélgettek, két kisgyerek pedig arról tanakodott, vajon férfi vagyok-e, vagy nő. Nem volt merszük nyíltan megkérdezni” (10.). Hasonló problémával találkozhatunk a Temetésben is: „Egy idős házaspár azzal szólította meg anyámat, hogy: ó, drágám. Aga és Cece, mutatta be őket anyám. Azok ketten rám néztek, és azt kérdezték: ő pedig a fiad? Nem, mondta anyám, a lányom” (186.). Ekkor mindjárt eszünkbe juthat az Így élünk, melyben a Mamamának nevezett anya két méter hosszú gézt teker egyik lánya mellkasára, hogy elrejtse az apa (Atyec) elől a fejlődésnek indult melleket. „Testünkre úgy tekintünk, mint ami kívülről befelé nő, s beletörődünk, mint a reggeli ónos esőkbe” (18.) – mondja többes szám első személyben a narrátor. Ezt pedig megkoronázza a Mindenki, valakit következő kijelentése: „A külsejét nem írom le, nekem mindegy, hogyan néz ki egy nő” (226.). A példák alapján arra jutottam, hogy bár lineárisan olvasva aligha tudjuk egységben látni az írásokat, a szövegek mégis előre- és/vagy visszahatnak, egymást olvassák. S végül is teljesen az olvasó türelmére, szokásaira van bízva, mennyire tudja egységesíteni az utalásokat.

Szvoren Edina játszik az olvasóval. Sosem lehetünk egészen biztosak abban, hogy adott elbeszélésben az életanyag, a valóság vagy pedig a nyelviség, a szövegszerűség-e a fontosabb. Ezt a bizonytalanságot tovább erősíti bennünk az a nyelvi biztonság, amivel a szerző elhiteti velünk: ezt csak így, ebben a formában lehetett megírni. Normális esetben meg kellene döbbennünk a csupa felszólító módban írt mondaton a kötet címadó elbeszélésében, a Pertuban, ami leginkább valamiféle 21. századi „ráolvasóként” hat: „A párkányra szerelt tüskesoron csússzon meg a fény. Szemből süssön a nap, az egyházi teniszpályák felől, hogy amikor az ablakon kinéz, ne lássa jól a hőmérőt. Legyenek kilátást akadályozó étolajfoltok azon az ablaküvegen. Nyissa ki az ablakot. Óvatlanul tenyereljen bele a galambok ellen fölszerelt tüskékbe” (37.). Eleinte valóban nem tudjuk hová tenni ezt a jelenséget. De az első bekezdés elolvasása után ráhangolódunk a különleges beszédmódra, s meglepődve nyugtázzuk: furcsa, eredeti és nagyon jó.

Hasonló hatása van a különböző nézőpontokat egymásba tükröző, hirtelen váltásokkal élő narratív technikának a Kedves, jó Ap című szövegben. Az apa (Ap), az értelmileg sérült, „szörnyszülött”, perverz hajlamoktól vezérelve megvert fiú és az anya monológjaiból egy szerencsétlenül járt család kálváriája rajzolódik ki. A zaklatott forma és tartalom ebben az esetben is erősíti egymást.

A visszafogottság, kidolgozottság, erős szuggesztivitás, líraiság, a néhol felbukkanó humor úgy látszik, elbírja, sőt hitelesíti a „nem-normális” jelenségeket, amelyeket a szerző elénk tár. Olvasás közben elementáris erővel vesz körül minket a közöny, melynek öleléséből folyamatosan ki akarunk szabadulni, éppen ezért tesszük fel a kérdést: miért idegen minden? Miért kell szexuális ellenszolgáltatást nyújtani a cukorért (Jojka)? Miért szólítják nővérüket lányfivérüknek a többiek (Így élünk)? Miért tanítja a lányának az apa, hogy Enkidu Gilgames lánya (Ácska, ocska)? Végül is ki az az Ió (Pyrus communis; Szíl, szál, szalmaszál; Érett, fáradt, meleg)? Tényleg olyan megrázó, hogy világos is lehet a fanszőrzet (Balholmi lányok)? Miért undorodik a lány a magatehetetlen anyától (Ha végeztél), az apa a vízfejű fiától (Kedves, jó Ap), és végül mindenki mindenkitől (Temetés)? Fel lehet-e fogni ép ésszel egy olyan családi gyilkosságot, melyet az öcs szemszögéből, teljesen természetes módon, némi frusztráltsággal közvetítve olvasunk (A hét vége)? Szinte mindenre rá kell kérdeznünk. Úgy gondolom, ez jó. A szerző állandóan provokál, próbára teszi jó ízlésünket, valamint a kisepikai műfajok iránti prekoncepcióinkat.

A kortárs irodalmi fórumokat tekintve (nyomtatott és internetes orgánumokat egyaránt) megállapítható: Szvoren Edina egyre nagyobb nyilvánosságot kap. Valamennyi kritikusa megegyezik abban, hogy a Pertu az utóbbi évek legerősebb első kötete. A szerző stílusa letisztult, eredeti. Ha így folytatja, nemsokára igazán előkelő helyet foglalhat el a kánonban. Én magam viszont annak örülök leginkább, hogy Szvoren Edina nem csupán a szűk szakmai elitnek ír. Elbeszéléseit az irodalomelméleti háttértudással nem rendelkező olvasók is bátran kézbe vehetik. Abban mindenképp biztos vagyok: sokáig emlékezetes lesz számukra is ez a húsz elbeszélés. Bár a kötetben végig egy teljesen sötét világban találjuk magunkat, a szerző nem hagyja, hogy elvesszünk a közönyben. Talán a későbbiekben segít majd a metróból is feljutni, és megtalálni a napfényt.

Szvoren Edina: Pertu, Budapest, Palatinus, 2010.

Megjelent: KULTer.hu (2011. március 17.)

Szvoren Edina elbeszélései pl. a Jelenkorban, a Folyóméteren pedig a Pertu teljes anyagának elérhetősége.

Kapcsolódó bejegyzések (a KULTer.hu-n eddig megjelent írásaim):

Versbe szedett helységnevek (Balla D. Károly: Kárpáti limerikek)
Színészlelkű költő vagy költőlelkű színész? (Pál Dániel Levente: Ügyvezető költő a 21. században)
Blatnojok és prosztitutkák között (Brenzovics Marianna: Kilátás)
Hardsyle-effektus (a hardstyle-ról általában)

2011. március 15., kedd

netnapló (március 7-14.)

2011. március 7.

Trágyázás a kertben. Ez az ún. falusi lét.

2011. március 8.

Több nőnemű ismerősömet felköszöntöttem. Másokat nem.

2011. március 9.


Eljátszottam a gondolattal, hogy egymásnak ellentmondó dolgokat fogok nyilatkozni. Így érdekesebb lesz. Lassan annyit szerepelek, mint egy politikus. Csak kevesebb pénzért (értsd: teljesen ingyen). Voltam Csapon a vízum díjának visszaigénylése végett. Ez sincs jól megoldva, de legalább visszakapom a pénzt. Valamikor.

2011. március 10.

Benne vagyok a Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk c. rovatában. Biztosan téma leszek néhány hétig a faluban... Majd bújhatok az emberek elől.

2011. március 11.

Az ungvári tévében egy stúdióbeszélgetés a blogolásról. Most először volt púder az arcomon. Haza se mertem volna menni így. Nem könnyű kamerák előtt beszélgetni, főleg nem úgy, hogy természetes is legyen az ember. Alig tudtam összerakni egy-két értelmes mondatot. Meg kell szokni. Megvolt a visszhangja a KISZ-es interjúnak, majdnem mindenki olvasta Eszenyben. Szóval most ki se lépek a házból egész hétvégén.

2011. március 12-13.

Nem írtam naplót ezekről a napokról. Bizonyára semmi sem történt velem. Már nem emlékszem pontosan. De nem léptem ki a házból. Ezt tudom.

2011. március 14.

Nemzeti dal mondó verseny Ungváron. Zsűrizés. Hazafelé a vonaton mondták, hogy láttak a tévében. Ejnye-bejnye, gondolom magamban. Közügy lett Kárpátalján az irodalom.

2011. március 14., hétfő

Együtt 2011/1.


Megjelent az Együtt 2011/1. száma, melyben két versem (Ma este, Mégis találkoztunk), egy esszém (Az e-könyvmolyok már a spájzban vannak) egy műfordításom (Anna Ahmatova: Sötét szoba) és egy jegyzetem (Áfra János versei elé) is olvasható.