2012. december 27., csütörtök

Követve a nyomokat (Balázs Imre József: Fogak nyoma)

A Fogak nyoma 2009-es megjelenését – a szerző előző versgyűjteményéhez (Vidrakönyv, 2006) hasonlóan – nagyobbrészt elismerő fogadtatás követte. Az érdeklődés érthető, hiszen az új kötet több szempontból az előző folytatásaként, továbbírásaként, magánmitológiájának kiszélesítéseként, illetve a legelső kötetből (Ismét másnap, 1998) ismert és újra feltűnő kisember-figura, a buszsofőr groteszk, itt-ott drámai elemekkel körbeszőtt történeteként olvasható: a vidra- és a buszsofőr-versek ugyanis keretet alkotnak. Éppen ezért a kötet tétje számomra abban mutatkozik meg, hogy képes-e a kereten kívül egy alapjában véve tematikailag és poétikailag széttartó gyűjtemény méltó folytatásaként, valamint az ide átemelt versek miatt egyfajta összegzésként, valahová való megérkezésként hatni az olvasóra.

Az első ciklusban (Vidranyomok) helyet kapó címadó vers, a Fogak nyoma elindulásként, egy utazás megkezdéseként kínálja magát az értelmezés számára. A harapásra ébredő lírai én keresi azokat a titokzatos fogakat, amelyek érzése szerint nyomot hagytak a csuklóján, a kézfején. Hova lett „vidraváros” „vidraasszonya”? Miért kutatja őt? Úgy tűnik, az álom és ébredés határán keletkező nyomok tőle származnak. A kibetűzés, azaz a megértésre való törekvés az elhallgatás miatt csak lehetőségként lebeg előttünk. Ez a titokzatosság játékba von minket is: a szövegbe szétszórt nyomokat puzzle-ként igyekszünk összeilleszteni, mintegy többé-kevésbé összefüggő kis elbeszélésekké alakítani. Ha pedig ezek fölé egy metatörténetet szeretnénk rendelni, az utazás toposza kínálkozik. Az utazás során ugyanis a lírai én tapasztalatokhoz jut, felfedez, megismer,
és groteszk humorral adja tudtunkra: a nonszensz, a gyermeki naivitás, valamint a komolyság fontos része ennek a teremtett világnak.

Milyennek látjuk tehát az első ciklus hősét, a vidrát és annak személyiségét? A tévévidra című vers mintha erre adna választ. „A vidrát az Animal Planet találta ki, / hogy belőhessen egy víz alatti kamerát” – szól a felütés, és valóban: a kamera erősen stilizál, azzal, hogy kiszakít részeket a folytonosságból, azzal, ahogyan nem véletlenül követik éppen úgy egymást a snittek. Egy hatásvadász közelkép a táplálékszerzésről („hogy és mint harapja át / egy hal fejét”) vagy egy másik a naplementébe úszó magányos vidráról egyértelműen az antropomorfizálás igényével és ennek valamennyi hátsó szándékával lép fel, mint például: a néző elcsábítása a TV-Shoptól. A vidrával tehát egy elfogult, irányítás alatt lévő médium segítségével lépünk kapcsolatba, ami megrendelésre, kereskedelmi célokra készít dokumentumfilmeket. Ez a tapasztalat akkor kap igazán súlyt, amikor a Login: a vidra alakot vált irodalmi utalásoktól sem mentes sorait olvassuk: „[é]s ahogy a szó elhangzik, / vidrává lesz az ember, / lepkévé a báb / és gólyává a kalifa”. Ehhez a metamorfózishoz megint csak egy médiumon keresztül juthatunk el, és szükség van hozzá jelszóra, amivel nem csak kívülről lesz látható az a bizonyos „vidraarc”. De mit észlelünk, ha sikerül „bejelentkezni”? Az érzékszervek közül a szem, vagyis maga a nézés, a látás kerül előtérbe. A vidra érzékeny a természetben végbe menő változásokra, szemtanúja a tűz, a villám, a kék szín és a tavaszi rét születésének (A vidra hunyorog a napfényben). De álmodik is, mint ahogyan a Fogak nyomában vagy A vidra álmainak színéről soraiból tudomást szerzünk róla. Ezeknek az álmoknak pedig funkciójuk van, nyomokra bukkanunk bennük, s a mitikus homályosságban ezek késztetnek minket továbblépésre, további kutakodásra.

Az otthonosság megteremtésének szándéka és ezzel ellentétesen a helyszínek sebes váltakozása jellemzi a második ciklus – Találkozás a mélyben – verseit. Feltűnik, pontosabban: meg van nevezve többek között Budapest, London, Szibéria, Bécs, Kolozsvár, Várad és Lisszabon. A konkrét helynevek és az irodalmi utalások, rájátszások a térben és időben való szabad utazás képzetét kelti bennünk. Feltűnő a bőröndnek, mint az utazás egyik motívumának gyakori jelenléte. A bőrönd azonban nem csupán a magunkkal vihető, a legfontosabb, éppen ezért szigorúan válogatott dolgok egyfajta gyűjteményét jelenti ezekben a szövegekben, hanem a szó jelentése mögött – akár alanyi, akár jelzős szerkezetben áll is –, mindig ott a pusztulás, a meghiúsulás, a hiány és a kudarc. Ignotusnak a Hotel Borgesben kelt fiktív leveléből kiderül, hogy cikkei, levelei Londonban égtek, s mindössze „Ötven év és fél bőröndnyi hamu” maradt belőlük hátra (Ignotus a Hotel Borgesben telel). James Joyce Dublinjában a bőrönd szinte önálló életre kel, távolodik tulajdonosától és bejárja a várost: „Gurulj, bőrönd, gurulj, / jobbra nagy kolostor / Gurulj, bőrönd, gurulj, / balra ömlő benzin / Gurulj, bőrönd, gurulj, / jobbra vaskerítés / Gurulj, bőrönd, gurulj, / balra hangos pince” (A dublini bőrönd). Máshol pedig ezt olvassuk: „kifosztott kofferek és kofferek nyoma az úton” (Felforgatott bőröndök az úton).

Figyelmet érdemel továbbá a lírai én léttapasztalata. Hiába az otthonteremtés szándéka (Otthonteremtő mozdulatok), az utazás során a fel nem oldódó idegenség érzése veszi körbe az útra kelőt: „beszél a seb a száj a seb felváltva szól / az idegen város piacterén” (Hosszú sorok). A város összezavarja az érzékeket (A város), eltűnik a végállomás: „Végállomás ma nincsen, / ma nem hisz benne senki, / végállomás ma nincsen, / ma másról hallani” (Kertvárosi buszmegálló).

Ebben a ciklusban is jelen van a nyomot hagyás gesztusa, akárcsak a vidra-vers esetében, itt is az álom és ébrenlét határán jelenik meg a nyom, de ezúttal ez egy csík a testen: „Anyád nem jól van. / Álmában tigris látogatja, / csíkokat talál a testén hajnalonta” (Ignotus a Hotel Borgesben telel).
 
A kötet ezt követő részeiben széttartóbbá válnak a témák és poétikai megoldásaik. Különleges hangulata van az Andersen-mesén alapuló ciklusnak: A szél meséi Valdemar Daa lányairól. Ezek a rövid, dalszerű versek az eredeti mese betétei is lehetnének. Itt is megjelenik az állandó úton levés (Anna és Ida útja) és ezzel együtt a változás, átváltozás jelensége: „Eltűnik ma délben / Johanna Daa a szélben, / teste könnyű permet / a víz fölött, az égen” (Johanna Daa eltűnése). 

Hervay Gizella emlékének adózik a negyedik ciklus, a HG-oratórium. Kiemelhető innen a Blandiana-remix, melyben Ana Blandiana Fáradtság című versét találjuk román eredetiben, Hervay Gizella és Balázs Imre József fordításában. Ez egészül ki egy játékkal: Balázs Imre József Hervay Gizella átültetésének magánhangzóira készített egy átköltést, amely teljesen kiforgatja a vers jelentését, s az irónia, a nonszensz világába helyezi át. Így lesz például ebből a sorból: „Milyen fegyelmezett halottaink vannak!” végül ez: „Kinek kegyelmezhet a kokainadag?”. A játék hatja át a múzsa-kérdéssel foglalkozó Mintha lefüggönyöznének ciklus darabjait is. Parti Nagy Lajos ismert versét (Rókatárgy alkonyatkor) idézi A múzsa a kulisszák mögül formai megoldása: „A múzsa az egy alibi, / csavar a gépezetben, / bármi jó ráfogható / legalább képzeletben”. A humor szerepe nő meg az írószövetségek alapszabályzatát mulatságossá tevő (ál)tervezetben: „A Szövetség megkülönböztetés nélkül tagjai közé fogad fiktív és hús-vér múzsákat” (A Múzsák Szövetségének Alapszabályzata). A személyiség kérdését járják körül fanyar humorral fűszerezve az És én megmondom, ki vagy ciklus szövegei: többek között egy barkochbaszerű paródiával (Mondd meg, ki vagy, és én megmondom, ki vagy), valamint a többértelműségen (Mondj egy hazugságot, és én megmondom, ki vagy) és a tagadáson alapuló (És én megmondom, ki vagy) retorikai fogásokkal.

A buszsofőr-versek csoportjával zárul a kötet. A buszsofőr kiszakad munkahelyi környezetéből, a műszak végeztével egyszerű utassá válik és stoppolni indul. A Nagy László-i kérdés rezignáltan és – érzésem szerint – szándékos komolysággal parafrazeálódik a helyzethez: „elzúgnak önző sofőrök ez így örök / ki visz ki venné” (A buszsofőr stoppolni indul). A homály itt is jelen van: nem tudjuk, hazajut-e egyáltalán, mi történt vele, mert csak annyi biztos, a címét magán viselő papírlapra hull a hó az árokban. Aztán groteszk kérdések és képek sorát kapjuk: „ki vinné hát haza őt / a buszsofőrszállító buszsofőrt?” (A buszsofőrszállító autóbusz), illetve: „[a] buszsofőr ma busznak öltözött” (A buszsofőr a bálban). A leginkább sikerült versek közé tartozik a Szimonidész epigrammájára örkényi humorral írt kétsoros: „Itt jártam, testvér, mindent megfigyeltem. / A jobbkanyart lehetne élesebben” (A buszsofőr feljegyzése egy vonaljegy hátlapjára). A végállomásnál pedig, amikor minden utas leszáll, a buszsofőr meglátja saját arcát, s stílusosan az elhomályosuló visszapillantó tükör képével ér véget a kötet: „saját arcára lát a buszsofőr, / amint leszáll, s a tükör lassan elhomályosul” (Mint a végállomásnál).
 
A több mint százhúsz oldalas versgyűjtemény így egy történeti ívet ír le az elindulástól a valahová való megérkezésig. Az utazás során a nyomokat követve iróniával és komolysággal átszőve egyaránt találkozunk a megszólított, szétírt vagy kiforgatott hagyománnyal Adytól Varró Dánielig. A formák gazdagsága a kötött dalformától, a zökkentett jambikus lüktetésen át a szabad-, illetve prózaversig terjed. Lehet, hogy jobb lett volna egy szigorúbb válogatás, mint ahogyan ezt néhányan megjegyezték már a kötettel kapcsolatban, mégis: ez a sokszínűség érzésem szerint továbbvihető, egyelőre még kihasználatlan lehetőségek sorát rejti magában. Az eddigi teljesítményt összegző és folytatni akaró szándék jól kivehető a Fogak nyomából.

(Balázs Imre József, Fogak nyoma, Kolozsvár, Koinónia, 2009.)

Megjelent: Szkholion, 2012/1, 37-40.

2012. december 19., szerda

"Mint az a nő..."

A szerelem jelenléte Bakos Kiss Károly Legyen vers című kötetében[1]


Vár, 2012/4.
Kellemes és egyben veszélyes vállalkozás a szerelemről általánosan beszélni. Szeretjük azt hinni, értünk hozzá, mert életünk során időközönként valóban beleesünk valakibe (vagy talán abba a bizonyos verembe?), és csak akkor szembesülünk nyelvi korlátainkkal, amikor magáról a fogalomról kezdünk el mélyebben gondolkodni. Érzéseink, amelyek a másik iránt felébredő vágyból fakadnak, ha lejegyzésre kerülnek, gyakran nem jutnak tovább szépen hangzó közhelyeknél, banalitásoknál, gyermeki gügyögésnél, vagy ahogyan Byron mondja Tóth Árpád átköltésében:

„S most látlak s ím kontár festő vagyok,
Hisz bájad csupa újság s csupa fény: –
Annak, ki nem látott, szóm csak gagyog
S kik láttak már, nekik méltón mily szó ragyog?”[2]

Nekem ebből a szempontból némileg könnyebb dolgom van: nem saját élményeimről, hanem olyan versekről fogok beszélni, amelyek a szerelemről szólnak, pontosabban a szerelemmel, a vággyal hozhatók összefüggésbe. Az általam kiválasztott korpusz szerzője a fiatal kárpátaljai költő, Bakos Kiss Károly, akinek Legyen vers című kötete 2007-ben jelent meg. E karcsú könyv néhány darabja (leginkább a Latin versek ciklusában lévők), biztonsággal besorolhatóak a magyar irodalom hagyományos szerelmi költészet elnevezésű kategóriájába. Egyéb szövegek viszont, a kötetben szétszórva, csak sejtetni engedik, hogy a másik ember keresése, a sorokból kiérezhető intimitás szintén e kategória felé közelíti a befogadót.

A művészi sűrítettségből adódó feszültséggel telített A magány négy sora. Nem valamiféle birtoklási vágy szólal meg ebben, hanem a magára-maradottság, a magányos ember jól ismert hiányérzete. Roland Barthes tipizálásából[3] a sóvárgás forgalmát érzem leginkább közel állónak:

„Remeg a falnak dőlt ruha,
Magát hordani kevés.
Csupa ha, csupa még, csupa
Másikember-keresés.”[4]

A rendkívül tömör, enigmatikus vers kijelentő mondataiból hiányzik az emberi test, amely a ruhát hordja. E hiány által válik a tárgy, a ruha maga antropomorfizálttá: csupa olyan tulajdonsággal bír, amely egyébként mélyen emberi. A falnak dőlés befejezett melléknévi igenévvel kifejezett eseménye utalhat valamilyen fáradt pillanatra, elmélkedésre, de akár az egyedül-lét kétségét is kiérezhetjük belőle, ahogyan ez utóbbi konnotációt erősíti meg a vers első szava, a remeg ige is (ez a verbum választékos nyelvhasználatban, ami egyáltalán nem áll távol Bakos Kiss Károly írói szemléletétől, a rettegést, a félelmet közvetíti). Tovább fokozza a magány-érzetet a hiányos mondatszerkesztés, a konkrétság tudatos kerülése. Így a kurzívval szedett, ezért külön hangsúlyt kapó két kötőszó (a ha és a még), illetve az elvont főnévvel kifejezett automatizált cselekvési vágy/kényszer (a „Másikember-keresés”) az egyedül-lét feloldását sejteti a másik keresése által, igencsak bizonytalan módon. A szövegnek sikerül megtalálnia a semmit mondás és a túl sokat mondás közötti keskeny középutat, ebben persze segít a letisztultságot feltételező négysoros forma, és a Pilinszkyvel párbeszédet kezdeményező versnyelv is.

Az emlékezés alaphelyzetéből indul a Mint az a nő… kezdetű vers. A költői én egy kocsmai iszogatás élményét idézi fel a szociolírára jellemző módon:

„Mint az a nő az erzsébeti kocsmán
Puskint tudott és oroszul
Éreztem
Mögülünk az ocsmány
Háttér halkan kiszorul
Tán hittem is
Csak az marasztal
Hogy Adyt Verlaine-t Jeszenyint…
De ittunk még
S a nyirkos asztal
Lassan ocsmány lett megint”[5]
A másik nem te-ként megszólítottan, hanem egyes szám harmadik személyben, azaz áttételesen, ő-ként szerepel. Az intimitást a közös kulturális élmények teremtik meg. A felidézett másik ugyanis: „Puskint tudott és oroszul”. Ez az „erzsébeti kocsmán” idegennek ható nyelvi megnyilatkozás ismerőssé teszi a találkozás előtt még bizonyára idegen nőt, míg az oroszul nem tudó többséget máris kirekeszti ebből a szűkülő körből. A nő nem testével, nem vágykeltő különleges mozdulataival van jelen, hanem szellemi energiájával. Az időbeli távolság, az utólagosság tapasztalata még inkább kiélezi a nő és a költői én harmóniába kerülését, illetve a hely (a kocsma) és a lerészegedés effektusát. A közös költői érdeklődés („Csak az marasztal / Hogy Adyt Verlaine-t Jeszenyint”) mintha egy időre olyan energiát szabadítana fel, amely felfüggeszti az én valóság-érzékelését: „Éreztem / Mögülünk az ocsmány / Háttér halkan kiszorul”. De a részegedés folyamatával arányosan csökken az emelkedettség, a versek (el-, illetve fel-)mondása által teremtett külön világ[6] pedig fokozatosan megszűnik létezni, a költői ént visszarántja a valószerűség: „De ittunk még / S a nyirkos asztal / Lassan ocsmány lett megint”. Ebben a versben, A magány négy sorához képest, már felbukkan a másik egy nő személyében, akiről viszont nagyon keveset tudunk meg, körvonalai alig látszódnak. Ez az általánosított nő-kép nem csupán a kvázi-szerelmes versekben van jelen, kisebb módosulásokkal megtalálható a Latin versek ciklusának darabjaiban is.

E ciklusban már megjelenik a test, mint a lélek lakhelye, A test dicsérete című versben például így: „Szeretni kell a testet is. / Míg lélek lakja, ékszer az.” Ettől kevésbé megszokott, merészebb képzettársításokkal él a Szép is, jó is: „Szép is a nők domborúja. / Hanyatt fekve, hold ha éri. / Lepedőit szél ha bújja, / Majd a hajnal kicseréli”. A Lorca cigányrománcait (és főleg Nagy László átköltéseit) idéző szituációkban egy alapvetően távoli, egzotikus képzeletvilág elevenedik meg. Az antik este, a pálma, az ódon képkeret mind hagyományidéző módon lépnek párbeszédbe a románcok szövegeivel. A nő-kép még mindig általánosságában van jelen, viszont előtűnnek a finom erotika motívumai: „Lobos-szagos szél szalad / A habos mellű nők felett, / Lenn a parton férfiak / Erős derékkal fürdenek.” (Erotika). A dikció is megváltozik a következő versekben, a közvetettebb egyes szám harmadik személy helyett az én és a te között bontakozik ki a születő vágy. Walter von der Vogelweide A hársfaágak csendes árnyán kezdetű dalát idézi a Románc világa. Ebben a szövegben kissé elmosódottabb a környezet, valamiféle rejtélyes „izzó napszítta” táj, amelyben a költői én nyomába ered a kedvesnek: „Levetem ott fehér ruhád, / A kis szobán. / Bőröd ontja illatát / Friss puhán. / S a fűszeredtől részegen / Magam is hozzád vetkezem, / Úgy biz’ ám!” A trubadúr és minnesäng líra eszköztárából merít Bakos Kiss Károly, amikor arra kéri a megszólított kedvest, hogy ami kettejük között történik, az maradjon is meg a privát szférában: „Tettünk, ha tesszük, másnak / El ne mondd!”[7] Erre rímel a Tanács falun szituációja, amit rövid szólásban lehetne leginkább összefoglalni: mégpedig ha nem vigyázol, a falu a szájára vesz. „A hírt egymásnak osztogatják, / Hát csönddel igazgasd a lombot. / Hát csönddel igazítsd a szoknyád”.

A Paraván című vers spanyolfal-motívuma érzésem szerint fontos szerephez jut Bakos Kiss Károly szerelmi költészetében. A leheletfinom válaszfal mögött történő események szerelmes sejtésre adhatnak okot. „Miféle szerelmet / Takarhat ez a fal” – kérdezi a költői én. A spanyolfal metaforaként is értelmezhető, amely Bakos Kiss szerelmi líráját áthatja: végig jelen van az érzés kifejezésének vágya, a várakozás, a szorongás, de a versek nem lépnek túl a sejtetésen. A régies szóalakok sokasága, a kissé veszélyes „örök szerelem” szókapcsolat valamiféle idilli állapotot próbál megképezni maga köré, amely ma mégsem jöhet létre olyan problémátlanul, ezért kell egy elidegenítő elem: a spanyolfal.

Bakos Kiss Károly itt bemutatott versei a szerelemről való beszéd lehetőségeit keresik az általuk megidézett költői hagyománnyal párbeszédet kezdeményezve. Ezekben a szövegekben alapvető feszültség van az ébredő vágy és a másik megtalálása, a másikra találás között. Tulajdonképpen a keresésben lévő költői én és a vágy folyamat-jellege domborodik ki a kötetben. Mindenesetre a szerelem végig jelen van: légiesen, játékosan, implicit vagy éppen explicit módon.

Jegyzetek:

[1] Elhangzott 2012. október 6-án, Székesfehérváron a „Szerelem – sötét verem (?)” A határon túli magyar irodalom napjai című konferencián.

[2] Byron: Janthéhoz, Byron „Child Harold”-jának előhangja, fordította: Tóth Árpád, Nyugat, 1917/24. Link: http://epa.oszk.hu/00000/00022/00236/07105.htm

[3] Vö. Roland Barthes, Beszédtöredékek a szerelemről, Bp., Atlantisz, 1997.

[4] A szöveg forrása: Bakos Kiss Károly, Legyen vers, Ungvár-Budapest, Intermix Kiadó, 2007, 18. Kiemelések az eredetiben.

[5] Bakos Kiss, i. m. 28. 


[6] A költői világteremtés József Attila-i alapállása jellemzi Bakos Kiss Károly kötet-címadó versét is. Vö.: „Legyen vers, hogy legyen minden. / Szív ne vágyjon menni innen.” (Legyen vers, 9.)

[7] Vö. az utolsó versszakkal: „Ha tudná más azt, / hogy mi jártunk / ott: óh hogy szégyelném magam! / Nem sejti más azt, / mit csináltunk, / csak ő maga, meg én magam, / meg egy kis madár a fán, / ejhajahujj! / az nem árul el talán!” Walter von der Vogelweide, A hársfaágak csendes árnyán (fordította: Babits Mihály) = Babits Mihály kisebb műfordításai. Link: http://mek.oszk.hu/04800/04827/04827.htm#50




Megjelent: Együtt, 2012/5, 101-104.
Együtt, 2012/5.
Újraközölve: Vár, 2012/4, 35-38.

2012. december 8., szombat

Az intimitás hangjai (Bálint Péter: Hangok csupán)

Alföld, 2012/11.
Bálint Péter új könyvének legfőbb tétje kétségtelenül az, hogy képes-e valami váratlannal hozzájárulni az intimitásról való gondolkodásunkhoz, megerősíteni vagy épp felülbírálni elvárásainkat, hiteles nyelvet találni egy szinte kibogozhatatlan emberi viszonyokból álló, finom kapcsolatrendszerhez. Az intimitást – mint központi kategóriát – itt természetesen a legszélesebb értelemben használjuk. A főszereplő elbeszélőnek az emberhez (elsősorban a szeretőhöz, az anyához, a feleséghez, a saját lányához, a nagyapához) és egyes elvont fogalmakhoz (ilyen a hang, a szerelem, a vágy, a vonzódás, a hűség és a személyes történelem) való viszonyát értjük alatta.

A szöveg szervezőelvének eleinte az ötletszerűséget, a széles asszociációs bázist véljük. Ezt erősíti meg bennünk a kötet mottójául választott Rousseau-idézet is: „Elbeszélésem már csak találomra tud előrejutni, ahogyan a gondolatok elmémbe tódulnak”. Látszólag minden esetlegesen kerül tehát lejegyzésre: az elbeszélő különös hangokat hall, amiket rögzíteni akar, nem dátumokhoz kapcsolódó naplóként, hanem sokkal szabadabb, a filozófiai és esztétikai elmélkedéseket magába olvasztó esszészerű jegyzetekként. Gyanút akkor fogunk igazán, amikor a történet feltűnően kiszámíthatóvá, már-már sablonszerűvé válik. Az elbeszélő töpreng, folyamatosan analizál, mozgásba hozza esztéta-műveltségét, de mindig rá kell döbbennie ennek részlegességére: olyan kérdésekkel néz szembe ötven éven felül, amire biztosan nem számított, amit emiatt aligha tud megmagyarázni a tudós hidegvérével, nem tehet mást: érezni próbál és elemezni. A tépelődés és önvizsgálat alapján az eseményekhez kidolgozott kommentárok pedig alig engednek szabad utat az értelmező számára: nem marad titokban fontos történetképző elem, valamennyi problémára ellentmondást nem tűrő magyarázatot kapunk, ez pedig egyértelműen gyengíti a művészi hatást.

A Hangok csupán főszereplője és elbeszélője az ötvenes éveit taposó Marcell, a magát, szerepét és művészi nézeteit túlértékelő, de gondolatai, műelemzései alapján inkább középszerűnek ható, vidéki esztéta-professzor. Állandó ihletője: Musil naplója. Ezt forgatva jut el olyan gondolatokhoz, melyek meghatározzák létérzékelését. A kávéházban ücsörögve Marcell felfigyel egy mondatra, amely töprengésre készteti, s amely a könyv kontextusában olvasva válik igazán fontossá: „valójában az ember nem ilyen vagy olyan, hanem ha más emberekkel érintkezésbe kerül, a másik ember egy nagyon határozott (vagy nagyon is határozatlan) hangot pendít meg benne – és akkor az ember olyan” (11. kiemelés az eredetiben). Ez a szemlélet, mely szerint csak másokkal való viszonyunkban ismerhetjük fel önmagunkat, alkothatjuk meg identitásunkat, végigvonul a könyvön.

Mik ezek a hangok tehát? Erről elmélkedik az elbeszélő az első fejezet Jegyzetfüzet-részében. Visszatérő kérdés: a megszólaló hangok, amelyeket belső életébe hallgatózva hall meg – és ír le – vajon saját hangok-e, egy-egy lezajlott, illetve elképzelt kommunikációs helyzetben artikulálódva a mindenkori kedélyállapot és felfogóképesség módosulása szerint? Vagy a mások hangjának mérlegelt, éppen ezért előítéletekkel és elfogultságokkal terhes megjelenítése? Az így megszülető „el-beszélés” vajon nem létezett-e már ezelőtt is, valamikor a múltban, egészen másként, és csak az emlékezet hiányossága, megbízhatatlansága által szólal meg most így? Vagy minden hang elképzelt, nem kötődik valódi arcokhoz, eseményekhez, és amit az elbeszélő eddig valószerűnek gondolt, arról is folyamatosan lehull a lepel, hiszen végső soron mindig rá kell döbbennie: túl sokat kölcsönzött magából ahhoz, hogy ezek a hangok valóban a másság megértésében, valamiféle eszményített pontos leírásában kapjanak saját identitást. Mindenesetre e kérdések vezetik arra a felismerésre Marcellt, hogy „[a] hangok: az enyémek és másokéi, az enyémmé lett másokéi, belém hullnak vissza, hogy jobban megismerhessem önmagamat, mert a mások hangjában felfogott én közvetít és megvilágít, szembesít és felszólít, ellenben nem tükröz és nem fed el” (37.). A hangok által megszólított elbeszélői én így formát keres ahhoz, hogy kifejezze önmagát, s a vallomás műfaji keretei között találja meg azt: vall többek közt feleségéhez való hűtlenségéről, a szenvedélyes Anna-szerelemről, kritikusi nehézségeiről, előrehaladott koráról és betegségeiről, valamint szembenéz hiú és taszító természetével. De hiába a vallomásos hangvétel, ha valami miatt mégsem tudunk olvasóként kellően közel kerülni Marcellhez, ha problémái nem emelkednek felül a privát szférán, ha megnyilvánulásai nagy részével nehéz párbeszédbe kerülni. A Hangok csupán ilyetén problémáját elsősorban a nyelvi megformázottságában látom.

A szöveg kétségtelenül erősen retorizált, ami önmagában is nehézzé teszi az olvasói közelség megteremtését: valamiféle reflektálatlan teatralitás vonul végig a könyvön, ami olykor kioltja a szöveg örömét. Manírosnak hat az állandó emelkedettség, a szándékos tartózkodás a hétköznapi, akár vulgárisabb megnevezésektől. A szépelgő, eufemisztikus frázisok pedig nem képesek hitelesíteni az események bonyolult láncolatát. Az idegen nő, aki felkelti az elbeszélő figyelmét: „ölelni vágyott”; a nemi aktus valahányszor: „ölelkezés”, „magába fogadás”, esetleg „pásztoróra”; az aktus utáni izzadságcseppek és egyéb nedvek pedig: „a szerelem penetráns illatú nedvei”. Egy részlet a hangulat érzékeltetéséért: „Anna szemében már felszáradt a könny, s az ablakból látható esthajnal közeledtétől megrémülve, […] bátorítón jelezte, hogy bújjak újból hozzá, mert ágaskodó vesszőmön látta ebbéli hajlandóságomat és bátortalanságomat” (60.). Van valamiféle szemérem ezek mögött a kifejezések mögött: de mégis miért? A szemérmességet legtöbbször indokolatlannak érezzük, főleg, ha egy vallomástevővel állunk szemben, aki feltehetően legtitkosabb vágyait, ösztöneit szándékozik megosztani velünk. Az elbeszélőmód némelykor mesterkéltnek hat: „franciakockás szoknyája alatt széttárva ruganyos combját halk szisszenést hallatva magába fogadott, s amíg emlőjét a számba tartva hasogattam a véknyát, hogy magot támasszak benne, végig a fejemet simogatta, ahogy falusi gyermekek szokták a pelyhes kiscsibéjét” (211.). Marcell mintha jegyzetei vége felé maga is felismerné az öröm elbeszélhetőségének nehézségét, és erősen transzcendálva ugyan, de számol azzal, hogy az elmesélt történet könnyen papírízűvé válhat: „az elbeszélt örömből hiányzik a pillanat feszültsége, a személyesség varázsa, a lét jelenvalósága, amiatt válik papírörömmé” (441.).

A felbukkanó idézetek, rájátszások, intertextusok esztétikai hatásfunkcióját szintén nem könnyű meghatározni. A gondolatfutamokba szőtt nevek (például Musil, Sartre, Platón, Pessoa, La Rochefoucould, Rousseau), valamint a jelzett és külön nem jelzett citátumok tömege a műveltség, olvasottság nem mindig funkcióba helyezett megmutatásának tűnik. Az még elképzelhető – bár kétséges, jó megoldásnak tekinthető-e –, hogy a nő által felkeltett vágyában fához, galagonyához hasonlítja önmagát, s az izzásról Weöres Sándor klasszikusa jut eszébe Marcellnek: „»...általad létezem és izzom. Őszi éjjel izzik a galagonya…«” (51.). Máskor viszont – mivel hiányzik a szövegből a humor – nem épülnek be a mondatokba, a szövegkörnyezetükből kiszakított részletek közlőképessége csökken: „»Uram, elhagytak most mindenek. És eztán ki viszi át a szerelmet? Hová is, mely szerelemről beszélek?«” (208.). Hasonló állítható a közmondások, szólások, dalrészletek beékéléséről: „»addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik«, gondoltam magamban az én különútjaimról” (278.). Kissé életidegen a felesége és Marcell közötti párbeszéd lányuk születésénél: „»Ugye nem bánod, hogy csak lány. Tudom, hogy fiút szerettél volna, de csak lány. Azért még…« »Kérlek, ne szégyeníts meg. Tudod, hogy mindegy, a nótában is így: tejedet adtad vóna a lányodnak.«” (361.).

A nőtípusok az én-elbeszélőhöz való viszonyukban jelennek meg, szembetűnő leegyszerűsítéssel. Sejthetjük az első fejezet elméleti felvetéseiből, hogy Marcell nem törekedik az objektivitás látszatára sem: mindaz, amit megtudunk, előítéletektől sem mentes kivonata a belső hangoknak. Az anya szapulja fiát, folyton a rendszerváltás előtti didaktikus erkölcsi sémákat erőlteti. Fiatal lánya lázad apja nézetei ellen. A feleség a megértő nő szerepét játssza, aki feltétel nélkül megérti és megbocsátja férje félrelépéseit, gondoskodásával biztonságot és egyben unalmat közvetít. A leginkább kidolgozott alak Anna, aki megromlott házassága miatt menekül a korosodó esztéta karjaiba. Bár neki lennének önálló gondolatai, mégis csak fiatal, buja testét látjuk megelevenítve: Marcell erős énjével háttérbe szorítja azokat a hangokat, amik nem férnek bele a nőkről és a női szerepekről való elképzeléseibe. Talán emiatt nem tudunk közelebb kerülni az elbeszélő szemléletéhez: nincs szüksége árnyalt bemutatásra, megelégszik saját nézeteinek és feltételezéseinek szétírásával. Ahogy szintén az árnyaltság hiányzik a családi legendáriumból és a személyes történelemből. Ezért nem lesz a hangokból fúgahatás, ahogyan az elbeszélő szeretné. A hosszú és nehézkes mondatok megmaradnak a monotóniánál.

Többszöri újraolvasás után is úgy érezzük, a Hangok csupán szövege gyakran kilép a stílus, a forma, a történetalkotás által megkívánt szerkesztettség kereteiből, így egy szabad hullámzású, néhol csapongó, kevéssé érdekfeszítő részletektől nem mentes naplójegyzetfűzér, vallomás képzetét kelti. Ha megvizsgáljuk, hogyan érti magát az éppen íródó szöveg, hasonló következtetésre juthatunk. A 283. oldalon utalás történik arra, hogy Marcell minden élményét, képzettársítását, benyomását naplóba rögzíti, „egy olyan jegyzetfüzetbe, melynek semmi köze sem a munkanaplóhoz, sem az irodalmi igényű önéletíráshoz”. Egy másik szöveghelyen saját írásainak természetéről így vall az elbeszélő: „valamennyi esztétikai írásom alá odaírtam: töredékek, töprengések, tűnődések, vázlatok, mert valamennyi írásom csupán töredék volt, egy később összeállítandó vaskos kötet morzsái, melyek évtizedes töprengéseimről és tűnődéseimről adtak számot, rólam és a tébolyban leledző világról hoztak hírt” (404-405.). Viszont más helyütt arra a felismerésre jut, „hogy minden írás: önéletírás, minden olvasás mankó másik optikából megpillantott saját életünk újraírásához” (381.). A fiktív önéletírást magunk sem zárhatjuk ki, hiszen a szerző Debrecenben él, akárcsak Marcell, maga is esztéta, kritikus, és foglalkozott többek között Musil naplóírásával is. De nem árt vigyázni a párhuzamokkal, hiszen Bálint Péter jóval igényesebb gondolkodó, mint a könyvben megjelenő Marcell.

A szöveg túláradása magyarázható az elbeszélő pedantériájával is, hiszen az esztéta az apró részleteket is gondosan átgondolja, mielőtt leírná. Szét akarja szedni identitását, elemezni az általa hallott hangokat, csakhogy ez az előadásmód árt a szöveg ritmusának: a fejezetek néhány oldal után fáradtnak tűnnek. Kétségeim vannak afelől, hogy a könyv minden szempontból sikeresen merült el az intimitás kifejezhetőségének problémáiban. Marcell vallomásai nem mindig tűnnek hitelesnek, az át- és felülírásokban, pontosításokban pedig talán éppen a legfontosabb dolgok vesznek el: a befogadó készen kapja az értelmezéseket, nem kell sokat gondolkodnia a szövegen. Ami egyébként nem válna a könyv kárára. (Kortárs)

Csordás László
Megjelent: Alföld, 2012/11, 113-116.

2012. október 14., vasárnap

Székesfehérvár, előadás

Az imént kaptam ímélben ezt a képet. Székesfehérvár, a határon túli magyar irodalom napjai. 2012. október 5-6. Ez éppen 6. Az ülést vezette: Arató Antal.


Frissítés: az itt elhangzott előadás szövege olvasható az Együtt 2012/5. számában (ide kattintva).

2012. szeptember 25., kedd

A tejüveg mögött (Balla D. Károly: Tejmozi)

Ha egy szépirodalmi alkotást ma el akarunk adni a szélesebb olvasóközönségnek ebben a telített kulturális közegben, kénytelenek vagyunk mozgósítani a(z ön)marketing teljes fegyverzetét. Balla D. Károly legfrissebb regényét minden bizonnyal könnyebben eladhatóvá tette az, hogy kiadója a Facebookon rendezte meg a könyvbemutatót, továbbá előre felkért ismert irodalmárok mondtak róla véleményt a YouTube-on keresztül, illetve a bejegyzések által bárki hozzászólhatott, elmondhatta esetleges kifogásait, ezzel interaktívvá téve a bemutatót, ami egyúttal a regény befogadását is elindította. Az sem maradhat említetlenül, hogy a szerző külön blogot hozott létre a Tejmozi számára (tejmozi.blog.hu), amelyen azóta is lankadatlan lelkesedéssel gyűjti össze a regénnyel kapcsolatos legfontosabb anyagokat (kulisszatitkokat, interjúkat, videókat, ismertetőket). S végül – mindezeket megkoronázandó – a virtuális térben egy virtuális gesztussal indult útjára a regény: ezen a blogon látta el Balla D. a könyvborítót elektronikus aláírásaival, a számára legfontosabb személyeknek ajánlva a könyvet. De akár tulajdonítunk jelentőséget ezeknek az aktusoknak, akár nem, könnyen beismerhető, hogy a Tejmozi sokkal hamarabb és könnyebben eljutott az úgynevezett művelt nagyközönséghez, mint a korábbi regények.

Az Élted volt regénye (1998) posztmodern teóriák hatása alatt született. Olvasván olyan kérdések merülnek fel bennünk, mint: ki a szerző? Hogyan születik a regény? Egyáltalán: lehet-e ma még regényt írni, illetve műalkotássá válhat-e a mindenféle talált szövegből összeállított kompozíció? A második regény egyrészt az előbbi kérdések felől olvasható, másrészt az eredeti ötleten alapuló írói koncepció megszüli a saját teóriáját (igaz, itt sem teljesen mentesen a posztmodern tapasztalatoktól). A Szembesülés (2005) hiányregényként határozza meg önmagát, a szerző beavat minket a legintimebb műhelymunkába: megadja a vázlatot, s az írás folyamatát okadatoló kommentárok, jegyzetek, munkanaplók (évre pontosan datált ún. „werk”-ek), a hiánylexikon és a különféle töredékek alapján mi magunk alkothatjuk meg magát a hiányzó „szembesülést”. 
 
 
Az előző két regényben Balla D. Károly jobbára azzal nézett szembe, lehet-e a szerző és a mű azonos önmagával, és ha igen, vajon hogyan? Mondhatni, inkább a technikai problémákra való reflektálások felé tolódott el a hangsúly. A Tejmozi viszont szakítani látszik ezzel a tendenciával, s az író a szövegekkel való „laboratóriumi kísérletezés” helyett visszatér egy biztonságosabb, mintegy hagyományosabb pozícióba: ez a könyv ugyanis valóban regényszerűbbé sikeredett. Olvasmányos, van benne történet, vannak benne karakterek, még a töredékes szerkesztésmód sem teszi követhetetlenné, túlbonyolítottá a sztorit. Bár történik benne utalás a régebbi munkákból jól ismert dilemmára, mégpedig a regényírás lehetetlenségére (a regény elbeszélője szintén regényt próbál írni, mintegy önterápiaként), a narrátor pozícionálásának nehézsége, és a gyakori idősíkváltások pedig összetetté teszik a szerkezetet, a Tejmozi mégsem kelti az intellektuális bűvészmutatvány benyomását. Mert mindez formailag természetesen fejezi ki azt a zaklatottságot, ami az elbeszélőben felgyülemlett a visszaemlékezések során.

A narrátor alappozíciója csupán a regény utolsó lapjain válik nyilvánvalóvá: az én-elbeszélő repülőgépre ül, hogy Torontóba érjen húga esküvőjére, hiszen az időközben elhalálozott apa helyett neki kell majd az oltárhoz vezetnie őt. Miközben utazik, gondolataiban előrevetíti a várható eseményeket. Húga valószínűleg kérlelni fogja: mesélje el regényét, enélkül nem mehet haza. Mi ezt a gondolatban előrevetített, térben és időben szétszóródó, de a regény végére mindennek értelmet adó elbeszélést olvassuk. A narrátor alighogy elmerül az ablaküveget övező „tejfehér fényességben”, az emlékezés máris működésbe lép.

Ahhoz, hogy távolságtartással nézzen szembe a családi örökséggel az otthontól (vagy ahogyan a húg nevezi levelében: „átkozott provinciától”) messze elkerülő, s az örökség terhétől ott sem szabaduló én-elbeszélő, elidegenedik önmagától. A visszaemlékező egyes szám harmadik személyben beszél éppen íródó regénybeli önmagáról – gyakran csupán közbeszúrásként (például: „mondja regényemben hősöm”). Ez a kisebb-nagyobb rendszerességgel visszatérő reflexió néhol ugyan borzasztóan kimódolttá teszi a szöveget, de egyszerre meg is gátolja az e szerepbe való túlzott olvasói beleélés lehetőségét. Sőt a szerző tudatosítja: fiktív szöveget olvasunk, és bár felismerünk szétszórtan önéletrajzi elemeket, ezekre nem igazán alapozhatunk az értelmezés során.

Annyit tudunk a narrátorról, hogy nyelvész, mégpedig nyelvi struktúrák matematikai modellezését végzi. Megnyer egy pályázatot, aminek köszönhetően vendégtanári kinevezést kap, s így az Északi-tenger öblére néző szobájában végre szembenézhet önmagával: kutatásaival (hiába gyűlt össze hatalmas korpusz, egyre kevésbé bízik alapfeltevésének helyességében), és legfőképp kibogozhatatlan családi viszonyaival, amelyek meghatározzák identitását, hiszen az önazonosság csak másokkal összehasonlítva, nem egyszer másokkal szemben élhető meg. Az elbeszélő „próbálja helyére tenni magában az apjához és anyjához fűződő lezáratlan viszonyt” (78.). Hogyan válik tehát megközelíthetővé és értelmezhetővé a narrátor identitása? A család – a normák és a mögöttük álló értékek alkotta társadalmi intézmény – felbomlófélben jelenik meg a regényben. Bár egy klasszikusnak nevezhető családmodellel van dolgunk (apa, anya, húg, fivér), a társadalmi normák sugallta státusokat nem töltik be benne, az apa és az anya soha nem tud azonosulni szerepével. Ez kihat mind a felnőttek, mind pedig a gyerekek pszichéjére: előbb feszültségekhez, a későbbiekben torzulásokhoz vezet. Az elbeszélő tulajdonképpen mindig a szeretetteljes intimitást kereste, ehelyett azonban felszínes vagy csupán meghatározott célt szolgáló kapcsolatokra talált a családban (s később magánéletében is). Ez pedig elhidegüléshez és alkalmi partnerek sokaságához vezetett.

A regény lapjain megelevenedő apa egy meglehetősen mogorva, magányos öregember, aki lenézi fia szakmáját, de valahol irigyli is elért sikereit. Továbbá egy középszerű, megélhetési aktfestő, hatalmas ambíciókkal és a szakma fanyalgásával háta mögött. Szereti a luxust, a komolyzenét és a filozófiát. A saját törvényei szerint él. Gyakran emlegetett bölcsessége: „Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is” (7.). Az apát mindig titok és idegenség vette körül. Ezt csak elmélyítette, hogy szobájába új ablakokat vágatott a tetőn, és az ajtókba is tejüveget tétetett. A beszűrődő fény, a ragyogás módot adott a gyermeki képzelőerő beindítására.

A fiú előbb meg szeretett volna felelni az apa elvárásainak: „Benyitok a műterembe, és mielőtt apám kinyithatná a száját, illedelmes, de határozott hangon beszólok az ajtóból: én is festeni szeretnék. Apám kezében megáll az ecset” (33.). Később viszont tisztes távolból figyeli a tejüveget, s mögötte a fiatal egyetemista lányokat, amint modellt állnak apjának, s meztelen alakjukból átsejlik valami, amit a vágy kiegészít (akárha egy művészfilm lenne), hogy beindítsa a kamaszodó fiúban a férfivá válás folyamatát. Itt szívja magába a ledérség illatát, s felnőttként sem lesz képes tartós, komoly kapcsolatra. De az üveg élménye megmarad. Vendégszobája ablakán kitekintve, az áttetsző ködbe révedve emlékezik később is, miközben az ablaküvegnek mondja fel töredékes múltját, előre és hátra ugrálva az időben, hogy végre megírhassa ezt az összetett emberi kapcsolatot feldolgozó aparegényt. E narrátori pozíció többször tér vissza a könyvben.

Az elbeszélő még egyszer meglátogatja a semmi közepén remeteként élő apát annak halála előtt, s az együtt töltött néhány nap alatt közelebb kerülnek egymáshoz: „Azon a reggelen […] majdnem megszerettem az apámat” (81.). Útravalóul megkapja az apa kedvenc filozófia-könyveit, valamint a húg leveleit. Rengeteg kérdés marad nyitva, hogy aztán erre rátetézzen a pópa látogatása az apa halála után, aki a padláson elrejtett ikonokért jön. Az apa mégsem közepes akt-, hanem jó ikonfestő volt? Ebből élt luxuséletet a faházban? Akkor miért titkolta ezt családja előtt mindvégig?

Az apával ellentétben az anya majomszeretettel fojtogatja fiát, hogy az a szeretet helyett szinte csak a szociális munkás kötelességtudatától vezérelve marad mellette és ápolja. De talán nem volt ez mindig így. Gyerekkori magányában barátok egész sorát alkotta meg képzeletében, akikkel úgy értett szót, hogy saját nyelvet hozott létre. Ezt a nyelvet az anya megtanulta, megértette, így meghitt viszony jött létre közöttük, amiből az apa kirekesztődött. Bár ez sem bizonyos, mert a múltnak ez a része alig hozzáférhető, az emlékezés részleges, a saját élményt pedig felülírja az anya által a halálos ágyon elmesélt változat: „Anyám elmesélte nekem a gyerekkoromat, és ezzel kitörölte saját emlékeimet. […] „Hősöm nem lát vissza a gyerekkorába, mégis ismeri az összes történetet, ami vele megesett, mert emlékszik arra, ahogyan rá emlékezett az anyja ott a halálos ágyán” (35-37.). Az anya mindent ki akar sajátítani, még fia múltját is. A történeteket a saját érdekében használja fel, mint ahogy képes eljátszani lázat, epegörcsöt, csak hogy érzelmileg zsarolja fiát. Aztán a halálos betegség, a méhrák szintén efféle funkciót tölt be, hiszen a daganat „hirtelen fontossá, a legfontosabbá tette őt” (113.). Még a ragaszkodó fiút is eljátssza az elbeszélő, sőt le akar mondani a régóta tervezett aparegényről, hogy megírja ezt az anyatörténetet. Ebben a kettősségben távolodik el végül az anyától.

A család negyedik tagja, a húg a legkevésbé körvonalazott karakter. Tulajdonképpen annyit tudunk, hogy nyelvész, szlavista, s az anyától örökölte jónéhány tulajdonságát: ambiciózus, számító, hideg és gyönyörű teremtés, aki gyakran váltogatja partnereit, mert azok nem felelnek meg kielégíthetetlen vágyainak. Az elbeszélőhöz fűződő kapcsolata inkább mondható hivatalosnak, mint meghittnek. Torontóban aztán megismerkedik Paul Roberttel, a ruszin felmenőkkel bíró professzorral, aki el akarja venni feleségül. Az esküvőre való utazással ér véget a regény.

A Tejmozi „egyszerre apa- és anyaregény”, ahogyan a fülszövegben is olvashatjuk. Az apai örökséggel nem először néz szembe Balla D. Károly, hiszen a Szembesülés szintén ezt dolgozza fel, áttételesen, egészen más technikával. A Tejmoziban viszont „hárítás helyett emlékezésre adtam a fejemet” (191.), vallja az elbeszélő, de ezt akár a szerző konfessziójának is tekinthetjük. Amint végighaladunk a filmszerű visszaemlékezés-töredékeken, a család tagjaihoz fűződő viszonya, illetve az én azonosságának megkérdőjelezése és megkonstruálásának kísérlete révén ismerjük meg az elbeszélőt és annak regénybeli hősét (ezt a két ént nem mindig lehet pontosan elkülöníteni egymástól). A „hőst”, akárcsak tárcáinak, esszéinek és blogbejegyzéseinek tükrében magát a szerzőt, ambivalens érzések kötik nemcsak az emberekhez, hanem szülőföldjéhez is: egyszerre gyűlöl és szeret. Ezer szállal kötődik e földhöz, mégis van benne valamiféle elvágyódás, hogy maga mögött hagyja ezt a „vidéki porfészket vagy kisvárosi báját őrző, de elembertelenedett agglomerációt”. Ami nem sikerül, nem sikerülhet soha (legalábbis nem ebben a regényben): ezek a szálak kibogozhatatlanok, a kettős érzést talán csak az idő szüntetheti meg, ha megszüntethető egyáltalán.

A Tejmozit sokan emlegették Bartis Attila jó tíz évvel ezelőtt megjelent, A nyugalom című regényével (Csobánka Zsuzsa a könyvbemutató videó ajánlójában, majd Károlyi Csaba, Horváth László Imre és Hegyi Zoltán recenzióikban), mégsem lehet egy szintre emelni vele, több okból. Nem tagadom, vannak hasonlóságok a két könyv között: ilyen például, hogy mindkét én-elbeszélő íróként próbálja feldolgozni múltját, identitásproblémáit. Az anya betegsége, fiát kihasználó zsarnoki szerepe szintén közös vonás lehet. Bartis könyvét mégis radikálisabbnak, kidolgozottabbnak, összességében súlyosabbnak gondolom. A nyugalomban Bartis radikális nyelvet teremt az anyához kötődő megmagyarázhatatlanul bonyolult viszony bemutatásához: a „mikorjössztől holvoltálig” között történő családi tragédiák, a perverz ösztönök meg- és kiélése, a Juditot képletesen eltemető díszletkoporsó, az Eszter-szerelem, a végig jelenlévő állatias szexualitás mind-mind hitelesen szólal meg. De ott a történelem, a rendszerváltás megannyi felemás tapasztalatával, az ezt alátámasztó közbeszéddel együtt. Kegyetlen regény A nyugalom. Balla D. könyve visszafogottabb, könnyebben emészthető, nem zaklat fel annyira, nyelve kényelmesebb, emelkedettebb, minthogy le tudna hatolni az emberi lét ilyen mélyrétegeibe. A történelem is hiányzik a háttérből. Mégis, mi magunk is ráeszmélünk arra olvasás közben, amire a narrátor hívja fel figyelmünket: „regényt írni annyi, mint beavatódni” (197.). Az olvasó beavatódik ebbe az emberi viszonyokból átszőtt nagyon ismerős, sajátos kelet-európai atmoszférával rendelkező világba. Együttérez, ő maga is keres vagy viszolyog. De nem marad teljesen közömbös. Ezt biztosra veszem.

Megjelent: Szépirodalmi Figyelő, 2012/2, 60-65.

2012. szeptember 19., szerda

netnapló - szeptemberi zsongás

Lassan folyt át tudatom augusztusból szeptemberbe. Szerettem volna, ha egy ideig még megmarad a nyár. Hogy például elmehessek a Latorcára úszni. Terveztem a horgászást, vettem bográcsot is, és több időt tölthettem volna nagyapámmal, akit augusztus végén temettünk el. Talán ha tovább tartott volna a nyár...

Aztán egyszerre körbevett a szeptember a maga lomha és egyszerre zsongító módján. A gyász terhével indultam útnak Vári Fábián Lászlóval és Dupka Györggyel szeptember 4-én a Petőfi Irodalmi Múzeumba, hogy Havas Judit meghívásának eleget téve bemutassuk az idén tizedik évfolyamába lépő Együtt legfrissebb, 2012/4. számát. A fiatalokról beszéltem: gondolatmenetemet a kárpátaljai bölcsészképzés hiányosságaira fűztem fel. Elsősorban arra az általam tapasztalt jelenségre, hogy a diákokat passzív hallgatónak veszik, s nagyon kevés időt fordítanak az önálló gondolkodás és beszédkészség fejlesztésére (éppen Babits sokat idézett pedagógiai nézetével ellentétben), ami aztán az alkotómunkára való hajlam és igény elsorvadásában mutatkozik meg. Végső soron pedig a kárpátaljai magyar humán-értelmiségi réteg kialakulatlansága, a (párt)független véleményalkotók csekély volta is ezzel magyarázható. Ebből a prekoncepcióból kiindulva mondtam el azokat a fiatal alkotókat érintő problémákat, amelyeket tulajdonképpen Kortárs-beli tanulmányomban tavaly már megfogalmaztam. (Laik Eszter beszámolója estünkről az Irodalmi Jelen online felületén olvasható.)

Nem tértem haza üres kézzel a PIM-ből. Vásároltam egy Egri csillagok-borítót ábrázoló bögrét (tekintettel a közelgő Gárdonyi-évfordulóra), valamint egy Nyugat-könyvjelzőt, egy Jókai-grafitceruzát és egy Márai-tollat. A szuvenírek mellett eleven élményként maradt meg bennem az interaktív Petőfi-kiállítás (ilyet még nem láttam ezelőtt) és az a különös borzongás, ami ettől a helytől és a hozzátapadó történelmi anekdotáktól fogott el.

Majd hazatérésem után Debrecen következett, előbb a kollégiumba való beiratkozás, később leckekönyvem aláírásainak rendezése.

Holnap esedékes a tanév első műhelye, melyre két napja - igaz, meglehetősen lazán - készülök.

Itthon pedig vár rám a szerkesztői munka: egyelőre 2008-tól nézem át az Együtt archívumát a decemberre esedékes Szárnypróba-antológia összeállítása miatt. És nemsokára itt az ötödik lapszámunk is...

Irodalom21

A napokban jelent meg a debreceni magyartanárok lapjának, az Irodalom21-nek a legfrissebb, szeptemberi száma. A kárpátaljai körképben az én Tábori posta-recenzióm rövidített változata is megtalálható. Íme:

2012. augusztus 27., hétfő

Meghívó

A Petőfi Irodalmi Múzeum
tisztelettel és szeretettel meghívja Önt

2012. szeptember 4-én, kedden 17 órára
Irodalmi Lapok 

EGYÜTT (Kárpátalja)

bemutatójára

Vendégeink:

Vári Fábián László költő, néprajzkutató és műfordító, az Együtt főszerkesztője,

Dupka György közíró, könyvkiadószerkesztő és

Csordás László olvasószerkesztő,


valamint a rendezvényen megjelenő
 magyarországi Együtt-munkatársak


Közreműködik a sorozatszerkesztő: Havas Judit


A MASZRE, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Pro Literatura Alapítvány támogatásával


Helye: Petőfi Irodalmi Múzeum
 1053, Budapest, Károlyi Mihály u. 16.



2012. augusztus 25., szombat

netnapló - 2012. augusztus 25.

Barzsó Tibor (1931-2012)
Ma temették el Barzsó Tibort. Nem sok személyes élményem van róla. Mindössze egyszer találkoztam vele, Balla László temetése után. Nagyon szomorúnak tűnt, megfáradtnak. 

Úgy emlékszem, Dupka György mutatott be neki, üdvözöltük egymást, kezet fogtunk, majd ő jelezte, hogy mennie kell. Épp akkoriban váltottam őt az Együtt olvasószerkesztői posztján. Rendkívül pontos, körültekintő szerkesztői munkájával nagyon magasra helyezte a lécet a fiatal munkatárs előtt. Előttem. Amihez - gyakran érzem így - nem mindig tudok felérni. Jó lett volna többször találkozni, beszélgetni, megosztani vele gondjaimat, kérdéseimet...

Nyugodjék békében. Legyen neki könnyű a föld.

2012. augusztus 22., szerda

Együtt 2012/4.

Tegnap küldtem el az utolsó hibajegyzéket, így ma már megy a nyomdába az Együtt 2012/4. száma. A tervek szerint ezt mutatjuk be Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban szeptember 4-én, kora délután. Ízelítőnek íme a borító (mely Léphaft Pál karikatúrájának felhasználásával készült):

Együtt 2012/4.

2012. augusztus 18., szombat

Képek a 40. Tokaji Írótáborról, pontosabban: rólam Tokajban

Péntek késő délután értünk haza Marcsák Gergővel a 40. Tokaji Írótáborról. Készítettünk néhány képet. Igaz, hogy csak a mobiltelefonomat vittem, ezért elnézést kérek a pocsék minőségért. A tanácskozás összefoglalását és értékelését később tervezem. Tehát a képek:

Ez egy rendkívül fontos kép (egyébként)

A Rákóczi-pince és a megnyitó ünnepség előtt

A nagy ho-ho-hordók meg én

Hordókról álmodom mostanában

Tulajdonképpen kutatok
 

2012. augusztus 2., csütörtök

netnapló - 2012. aug. 2.

Már egy jó ideje nem írtam ide. Ennek vannak külső (objektívnek látszó) és belső (lelki) okai is, amiket nem kell részletezni.

Ami viszont a munkát illeti, befejeztem és beküldtem:
a) a Balázs Imre József 2009-es verseskötetéről (A fogak nyoma) készített írásomat a Szkholionnak;
b) a KULTok-konferencián idén áprilisban elhangzott előadásom szövegét is kibővítettem; még nem tudom, mikor jelenik meg nyomtatásban;
c) az Együtt friss számába szokásos versajánlómat, valamint egy parafrázist;

egyéb:
d) jelezték e-mailben, hogy felvitték nevemet a tagok közé, így tegnap feltöltöttem portrémat, illetve szakmai önéletrajzomat és publikációs listámat a JAK honlapjára;
e) idén is megyek a Tokaji Írótáborba, lehetőség szerint készítek majd róla egy jegyzetet, beszámolót;
f) szeptemberben a PIM-ben mutatjuk be az Együttet, de erről még egyeztetések folynak;
g) valamikor a napokban esedékes a lapzárta, várom a javítandó anyagokat;
h) eddig még nem kaptam tiszteletpéldányt a Szépirodalmi Figyelő 2012/2. számából;

Most ennyit tudok.

2012. július 4., szerda

netnapló - kánikula van

Itt ülök elfüggönyzött szobámban egy beüzemelt ventilátor társaságában. Nem lehet kibírni másképp ezt a kánikulát: napok óta  jócskán meghaladja a hőmérséklet a negyven fokot. Persze árnyékban. Az előbb átugrottam némi üdítőért a legközelebbi "butikba", és a napon azt hittem, hogy elájulok. Szóval nem érdemes kimenni. Vagy csak víz közelébe.

* * *
1.  Kiköltöztem a koliból.
2. Felvételiztem a koliba, felvettek újra.
3. Voltam az alkotótáborban, a képek a Facebookon.
4. Egy pillanatfelvétel innen, lezárt szemekkel gondolkodva a kérdésen:
5. Továbbá gondolkodom a friss recenzió szerkezetén, valamint a KULTOK-előadásom kibővítésén, sajnos szoros időhatár köt mindkét írásnál.
6. Szemtanúja voltam szombat éjszaka egy autós üldözésnek Eszeny határában. Igaz, én csak a jelzőfényeket láttam, meg néhány keresetlen mondatot hallottam. Ilyeneket: "Sztoj, bljáty szuka, jabanir rot!" (A fordítástól ezúttal eltekintenék.) Akkor még nem égett a raktér. (Kapcsolódó: Eszeny volt már "Miami Vice" is.)
7. Elfogadták a kisebbségbarát nyelvtörvényt az ukrán parlamentben. Mivel ez esetleg pozitívan érintené az itt élő nemzetiségeket (ki ne küzdött volna már a hivatalokban például a nyelvi nehézségekkel, fogyatékos nyelvtudásával, s ebből adódóan a rosszindulatú bürokratákkal), megindultak a nacionalista zavargások a fővárosban. (Az egész eseménysorról egy jó összefoglalás BDK-tól.) Mondjuk némileg ismerve a helyi ukrán nacionalisták agresszivitását, naivitás lett volna azt gondolni, hogy ez a nyelvtörvény békésen hatályba léphet. Verekedés a parlamentben, a mikrofon letörése, hm, hm, ímé az európai színvonal.

2012. június 26., kedd

netnapló - munka közben

Az idei nyár sem telik gondtalanul, munka nélkül. Pedig azt gondolná az ember, a legforróbb hónapokban csak nyaralni lehet. De nem. Melózni is...

A múlt héten a döglesztő hőség ellenére sikeresen lezajlott az általam moderált két író-olvasó találkozó. Igaz, rásegítettünk némi sörrel is. Erről (a találkozóról) egy rövid cikk a Kárpáti Igaz Szó hasábjain.

A karaván

Befejeztem recenziómat, és meg is kaptam a korrektúrát az Alföldtől. Elfogadták közlésre a szöveget.

Jelenleg a Szkholion számára írok. Meglehetősen rövid a határidő.

Holnap indulok Debrecenbe. Elsejéig ki kell jelentkeznem a koliból. Lassan az órákat is fel kell vennem, és a leckekönyvet is alá kell íratnom. És akkor lezárul ez a félév.

Tegnap Áfra János meghívott az I. Hajdúböszörményi Nemzetközi Író- és Alkotótáborba, ahol a tervek szerint a Kulter.hu csapatát fogom erősíteni egy beszélgetés erejéig.


2012. június 19., kedd

Felvettek a JAK-ba

Egy friss hírt szeretnék megosztani az olvasókkal ezen a forró délutánon: ma kaptam e-mailt Gaborják Ádámtól, melyben értesített, hogy a tavaszi közgyűlésen a József Attila Kör Irodalmi Egyesület tagjává választottak. Kevésbé hivatalosan: JAK-tag lettem. Ez azért is megtisztelő, mert még nem igen találkoztam olyan kárpátaljai irodalmárral, aki tagja lett volna ennek az egyesületnek. Szóval tudomásom szerint én vagyok az első... 

A honlapon még nincs fent a tagok közt a nevem, de gondolom, nemsokára életrajzommal és publikációs listámmal együtt megjelennek az adatok. A jelentkezők menüre kattintva viszont még elérhető egy ideig önéletrajzom, publikációs jegyzékem, valamint Áfra János és Herczeg Ákos ajánlása.

2012. június 17., vasárnap

netnapló - recenzió írása közben

Megint azon kapom magam, hogy hol kinyújtott, hol összekulcsolt lábakkal ülök a padlón, és jegyzetekkel, Tőzsér Árpád frissen beszerzett (de egyáltalán nem friss A nem létező tárgy tanulmányozása c.) könyvével oldalamon igyekszem elmerülni készülő recenzióm szerkezeti problémáiban. Előttem, az íróasztalon lévő laptopon egy konferencia-sorozat vár betöltve, nemrég pedig a Litera TV archívumában böngésztem, remélve: hátha elcsípek valamiféle elgondolkodtató ötletet, ami továbblendíthet írásom befejezetlen, elakadt sorain. Még az értelmező szótárt is készülök levenni a polcról, de egyelőre csak ülök a padlón és elmélkedem.

* * *

Már jó rég nem jártam egykori anyaintézményem, az Ungvári Nemzeti Egyetem környékén, de mivel An nővérének idén volt a diplomaosztója, engem is meghívtak.  Emlékszem, az én évfolyamomnak annak idején egy meleg és borzasztóan szűk osztályterem jutott, ahonnan minél gyorsabban szerettem volna menekülni. Egy ilyen fontos és talán túlzás nélkül mondható: életre szóló eseményt sikerült eltolni a fejetlenséggel, a megszervezetlenséggel, a kapkodással. Ezúttal viszont szépen kidolgozták az ünnepség menetét, még néhány ütős poén is belefért a köszöntőkbe, ami a nem egyszer unalmas, bombasztikus, az élet nagy kérdéseiről semmitmondóan, fellengzősen felhangzó közhelyek között üdítően hatott. 

Az Együttben folyamatosan publikálók közül Marcsák Gergely és Kovács Eleonóra is idén lett frissdiplomás. Gergőt elkaptam útközben, hogy gratuláljak neki, Nórát sajnos nem láttam.

Ami viszont felettébb furcsa volt számomra, hogy egykori tanáraim közül szinte senki - az egyedüli kivétel Györke Magdolna - nem ismert fel/meg. Ilyen könnyen felejt az ember? Ennyire nem hagytam nyomot bennük, hogy még csak nem is ismernek rám?

* * *

Megígértem, hogy még ma befejezem a recenziót. Itt vannak körülöttem töredékekben észrevételeim, bíráló megjegyzéseim, már csak egy mindent átfogó nézőpontra lenne szükségem. Ezen töröm egy jó ideje a fejem. Jobb lesz, ha kimegyek egy kicsit a friss levegőre...

A Bartók Rádió Facebook-oldaláról

2012. június 16., szombat

irodalmi karaván

A június 21-23. között megrendezésre kerülő újabb irodalmi karavánon kétszer is moderálok. Aki teheti, jöjjön el valamelyik helyszínre. A hivatalos hírlevélből:

2012. június 22. (péntek)

II. helyszín. Beregszász, beregszászi járási központosított könyvtár.
10. 00 óra:
A) Író-olvasó találkozó az erdélyi alkotókkal:
KIRÁLY ZOLTÁN (Kolozsvár, 1977. május 3.), az Erdélyi Magyar Írók Ligájának ügyvezető elnöke, költő.
KARÁCSONYI ZSOLT (Arad, 1977. április 27.), romániai magyar költő, műfordító, színház- és irodalomkritikus, a kolozsvári Helikon című irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese.
Moderátor: Csordás László, az Együtt c. folyóirat olvasószerkesztője.
B) Vári Fábián László: az Együtt új számának, valamint a Vannak ringó bölcsők c. ballada- és népdalgyűjtemény bemutatója.
C) Az Együtt szerzői új írásaikból olvasnak fel (Bakos Kiss Károly, Lőrincz P. Gabriella és mások). (Háziasszony: Varga Éva igazgató, a KMKE elnöke).

III. helyszín: ungvári járási központosított könyvtár. Téglás.
14.00 óra: Találkozó az erdélyi (KIRÁLY ZOLTÁN, KARÁCSONYI ZSOLT) írókkal, költőkkel a kárpátaljai alkotók közreműködésével. Moderátor Csordás László. Közreműködik Marcsák Gergely költő, aki megzenésített verseket ad elő. Házigazda: Bodák Erzsébet igazgató.